CORVINAS'

LIFESTYLE

Felelős döntés, vagy önzőség ennyi idősen gyerek nélkül lenni?

Mostanában egyre gyakrabban találom szembe magam azzal a kérdéssel, hogy 35 éves vagyok, miért nincsen még gyerekem. Egy hetekkel ezelőtti beszélgetésben kritikaként ért egy megállapítás: ha most megismerkednék azzal a férfival, akivel családot alapítanék, akkor is alsó hangon kell egy kis idő az ismerkedéshez, és mire jönne a gyerek, MÁR 36 leszek… Első megdöbbenésemben csak pislogni tudtam, és kellett pár nap, míg lecsapódtak bennem a érzések és indulatok (mely szerint kissé idős leszek már első gyerek vállalásához abban a korban), hogy megfogalmazzam magamban az érveimet, mint egy védőbeszédként annak érdekében, hogy talán nem vagyok még annyira öreg.

Öt nőből négy, akik fiatalon lettek anyukák egyértelműen azt mondják, hogy nem vagyok lekésve semmiről és bőven ráérek. Mások, akik egy megfoghatatlan csoportba tartoznak mégis megkérdőjelezik, hogy jól van-e így?

Legutóbb, amikor negyven nő gyűlt össze egy kellemes délelőtti önfejlesztő programon mindössze egy merte vállalni, hogy ő bizony nem vágyik gyerekre, de nagyon sokáig tartott, míg ezt be merte vallani saját magának, pláne, hogy mások előtt ilyen nyíltan ki tudja mondani az álláspontját. Mert milyen nő az, aki egyáltalán nem is vágyik gyerekre?!

A mi társadalmunkban még mindig tartja magát az a normarendszer, hogy a nő helye a konyhában van, és otthon gyereket nevel. Kis olvasgatás után kinyomoztam, hogy nyugaton ez a kultúra már régen felülmúlta önmagát, és a nők bőven 30-on felül vállalnak gyereket, a preferencia rendszerük egyéb elemekből épül fel a szülést megelőzően, és ebből nem is igazán csinálnak gondot.

IMG_8243.jpg

Személy szerint azt gondolom, hogy az igazság valahol félúton van, de közel sem a számokban keresendő. Túl vagyok megannyi párkereső- és találó próbálkozáson, de eddig mindössze egyszer éreztem azt, hogy az illetőnek szülnék gyereket. Persze, mert a hormonok és a szerelem elöntötte az agyamat, aztán alig pár hónap múlva már az ajtón kívül találtam magamat. Ha most itt állnék, nagy pocakkal, kétségbe esetten, nem hiszem, hogy jobban érezném magamat attól, hogy legalább az elvárásoknak megfelelek. Sosem vallottam magam velejéig emancipált csajnak, aki a saját érdekeit, karrierálmát és önzőségét helyezi előtérbe, nem törődve se az idővel, se a „normális” családmodellel. Egyszerűen így alakult. Ha viszont az önzőség azt jelenti, hogy tudatosan kezelem az életem, van egy kialakult kép a fejemben arról, milyen családot szeretnék, hol akarok tartani az életben és milyen életet szeretnék biztosítani a gyermekemnek, akkor de, az vagyok. Mert annyiszor fogalmaztam már meg magamban, hogy nem szeretnék csak azért gyereket szülni, hogy ne legyek egyedül, vagy hogy megmentsek egy romokban heverő kapcsolatot, hogy másoknak megfeleljek. Annyiszor hallom, hogy mennyien élnek csonka családban, az milyen hatással van a gyerek fejlődésére, hogyan éli meg a szülők válását, ellenségeskedését, a nyomasztó hangulatot otthon. Én nem ilyen életet képzelek el neki. Azt szeretném, hogy biztonságban legyen, hogy boldog és kiegyensúlyozott gyerekkora legyen, hogy jó értékeket kapjon, és stabil batyuval a hátán induljon el az életben. Szeretném elkerülni azt, hogy kéthetente máshol kelljen ébrednie, hogy alkalmazkodnia kelljen a felnőttek időbeosztásához, és főleg, hogy a két felnőtt, akiket a szüleinek nevez, nem acsarkodnak a feje felett, hanem kéz a kézben mennek előre. Persze, joggal mondható, hogy mindenki így vág neki, de aztán sokszor félúton mégis másképp alakul, mégis lesznek megoldhatatlan ellentétek és valahol a mélyben gyökerező feszültségek, amit egyszerűen képtelenek áthidalni csendes megbeszéléssel, nyugodt környezetben.

IMG_8221s.jpg

A saját önzésem leginkább abban leledzik, hogy eddig tartott, amíg megteremtettem magamat. Világ életemben dolgoztam, eleinte kerestem a helyemet, aztán pedig élveztem azt, ahova megérkeztem. Most épp annak az édes gyümölcsét eszegetem, hogy jól érzem magam, megvan mindenem (amit senki se képzeljen el fényűzőként, hiszen itt ücsörögve a kis csepeli lakásomban, ha körbe nézek, persze, hogy látok magam előtt egy nagyobbat, gazdagabban berendezettet, márkás holmikkal és márvánnyal futtatott konyhapulttal), de ahhoz, ami arra kell, hogy elégedett és boldog legyek, itt van velem minden. Eddig tartott, míg eljutottam erre a szintre. Most, hogy elmondhatom, múlt évben két európai nagyvárost is meglátogattam; nem gondolkozom azon, vajon megrendelhetem-e 32 ezer helyett 16 ezerért a vágyott cipőt; és nyugodtan tudom tervezgetni a jövőmet; előbb szeretném ezt kicsit élvezni, átadni magam a fesztelenségnek, tehermentesíteni magamat a nyomás alól, és egyszerűen csak lenni benne. Pedig van hitelem és még közel sem érzem száz százalékig a helyemen magamat, de már meg is csapott annak szele, hogy ideje lenne családot alapítani. Felelősséggel gondolok erre a kérdésre, fölösleges és káros kívülről nyomást gyakorolni, hiszen ennek az érzésnek (vagy döntésnek?) meg kellett bennem érlelődnie. A legtöbben küszködnek a normarendszernek való megfeleléssel, miközben tetteikkel fenn is tartják azt, amivel aztán részesülnek a csoporthoz való tartozás élményében. Ha valaki netán nem ennek az ideálnak megfelelően cselekszik, akkor hamar kitaszítottá válik és ott találja magát a senki földjén, ezért inkább sokkal jobb beállni a sorban, mint „nem nő’-ként élni.

Ez az érzés leginkább akkor fogalmazódott meg bennem, amikor több anyuka barátnőmmel ültem egy asztalnál, és elkezdtünk a gyereknevelésről, mint általános – gondoltam én – témáról beszélni. Egy idő után azt vettem észre, hogy zavarban vagyok a saját véleményemtől, mert bár nem erőteljesen, de mindig egy kicsit odapörköltek az orrom alá, hogy azt ugyebár én még nem tudhatom, bezzeg ők…. Nem tudom, hogy van-e az anyaságnak és gyereknevelésnek kódexben íródott szabályzata, de mint nő, önálló véleménnyel, megfelelő intelligenciával és tapasztalattal rendelkező, szerves része a társadalomnak, igenis lehet álláspontom és elképzelésem ebben a témában. Mert mi történik olyankor, amikor a bölcsek visszhangozzák mellettem: „Hjaj, én is így terveztem, de aztán a gyerek felülírta, mert ő három órát alszik egyben, nem hatot.” Ekkor a kódex lapjai valahogy mégis annyira üresnek tűnnek. De persze ezt senki sem kérdőjelezi meg.

Szó sincs arról, hogy ne szeretném a gyerekeket, hiszen a barátnőim lányaival nagyon technikásan el tudok gügyögni, sőt egyik alkalommal, amikor hat gyerek sütött-főzött körülöttem egy műsorban, az anyukák meg is dicsértek, milyen ügyesen bánok velük, biztosan nagyon jó anya leszek. Büszke voltam magamra, jól esett. Bár kétségtelen, hogy van abban valami felszabadító, amikor visszatérhetek a saját ritmusomhoz és békémhez, egy állandóan fókuszált állapotból.

Vannak bennem félelmek, kétségek, de ezek nem tudnak felül kerekedni azon a stabil álláspontomon, hogy még nem jött el az ideje. Hogy ehhez nem csak én kellek, egyedül, hanem egy társ is, az legyen egy következő blogbejegyzés alapja….

Anita

Anita Köböl